pszichó

ma egy órán keresztül kellett magamról beszélnem. persze, ez előfordult már korábban is, csak nem úgy, h leraktak elém egy diktafont és azt mondták, beszéljek. nem volt kérdés, téma, semmi. csak beszéljek. nehéz volt elkezdeni, de aztán belejöttem. kapásból két dolog jutott eszembe: az egyik, h végigviszem a sulikat, hova miért mentem, mit csinálok most a közgázon, a másik pedig a börtönös kalandok. az első csak azért, mert kicsit olyan érzésem volt, mintha be kéne mutatkozni, vhogy alapot adni az egésznek. elkezdtem sorolni a sulikat, majd kilyukadtam a lógásra, h nem tanulunk gyakorlatilag semmit, nem is annyira érdekes, nem is lesz értelme a diplomának. aztán előjött, h miért akarok minél tovább diák lenni (az új eltés tervek, ugye), miért szar felnőttnek lenni és egyébként is. eztuán jött a börtön, ami "üde színfolt", ugyanis ez legalább elkezdett érdekelni és lehet, h még tdk is lesz belőle (wow/wtf). majd bármennyire is próbáltam kerülni, az elcseszett párkapcsolatokról és önértékelési válságról is elkezdtem mesélni. szóval tényleg olyan volt kicsit, mint mikor először fekszel be a pszichológushoz. nem azt fogja kérdezni, h mi bajod van, sőt az is valószínű, h fel sem merül, h "vmi bajod van". csak mesélj magadról. ami éppen foglalkoztat. ami te vagy. amit szeretnél. ami zavar. mindegy. csak mesélj. ha sokáig beszélsz, úgyis előjön egy csomó minden.

szóval végül jó volt. csak aztán rá ne szokjak....

ja, még két dolog, gyorsan: miért kell lesmárolni egy 19 éves kiscsajt, akit valszeg szarba se veszel, ha van barátnőd másfél éve? talán nem stimmel vmi? (itt ne kérdezzétek, ki-mikor-kit, ezt csak úgy le kellett írnom). a másik pedig..lehet, h ma nórát nem vettem észre a kálvinon? nemár...